Megesik még, hogy a lét szerelmes lesz, s nekiered,
magányos bolygóján többé meredve nem ácsorog,
az ember sem hallgat tovább furcsa jövendölésre,
ha Isten szemében a fehér világ-fény felragyog.

És Istenné nő minden, mi kedvesébe feledkezik,
elszalad a kettősség, az életkapun bekopog,
fehér pusztából havas táj lesz, s az Andokból préri,
míg öleli társa lelkét, mind, mi egymásba forog.

Rányitja szívét a szellemre a megszeppent, ősz tér,
táncra kél a fény minden alakon, teste mosolyog,
táltost hív az égközépre, légi útra a Tejút,
míg leszökik lassan, ami fent van, s boldog, ha zokog.

Ártatlanság, béke bújik a Hold és Nap szemébe,
s olvas az ember az ég lelkében, lénye túlcsorog,
ha felnéz s énje csúcsáról látja égi kedvesét,
ki szívébe olvadva nászuk dús teljében ragyog.

***

Megesik még, hogy a világ színei összegyűlnek
és színéből a sok tarka önként enged, s lesz fehér,
tiszta égtengerben átmosott, mely pályájáról letér,
ha a menny és a bolygók olykor szerelembe esnek.

visszafordíthatatlan életemből rendre kizártak
isten volt az egyetlen, ki két sorsállomás között rekedt velem
sajnálok mindenkit, aki nem szeretett
sajnálok mindenkit, aki már nem szerethet
zaklatott lelketektől most visszaveszem az igét
akkor is, ha valaha örökre ígértem azt nektek, mert
felemelkedhettetek volna hozzám, de fel sem ismertetek
okolhatnék mást is helyettetek, de hiába mondtam:
rendet bontsatok és ne ihletést
döntésre kényszerített titeket az összes ítélet s most mégis megint
ítéletet kell mondanom minden életképtelen felett, mert
ti lehetettek volna az út, az igazság és az élet, nem én
ha nem a földi pokolra vágytok, mint parázna hitetlen nemzedék
a kár akarom, akár nem, az én lelkem is pihenni tér, ha már elég s
távol tartja magát világotok dolgaitól, mert ez már csak a ti dolgotok
akkor is, ha a teremtett világon csak a kegyelem segíthet s bár
tagadjátok, de rátok bíztam a világot, úgy van rég és úgy is
lesz, ahogy ti akarjátok és nem úgy, ahogy én
akkor is, ha csak nekem fáj pusztulásotok, nem én vagyok a fenevad
nem függ tőlem már semmi sem, magatoktól rettegjetek

Történt egyszer, hogy a kotnyeles tanítvány felkereste az egykedvű tanítót a következő kérdéssel.

– Mester, te már veszítettél el valakit, vagy valamit? Hiszen olyan érzéketlenül és lekezelően szoktál bánni velünk, amikor a fájdalmainkról, a veszteségeinkről panaszkodunk neked. A múltkor is meghalt az egyik tanítványod apja, én nemrég a feleségemet vesztettem el, és az az üzletember, aki a napokban felkeresett téged, elvesztette az egész korábbi egzisztenciáját, de mindez téged persze egyáltalán nem érintett meg. Rezzenéstelen arccal, egykedvűen vetted tudomásul a hallottakat.

A mester gondolatban egy pillanatra megállt, maga elé meredt, majd a tanítványra nézett és így szólt.

– Így belegondolva, más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt, meg azt, meg amazt. Semmim sincs már meg azok közül a dolgok közül, melyeket akár egy vagy öt, vagy mondjuk, tíz éve birtokoltam. Az összes ember, aki nekem valaha azt mondta, Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret. Részben azért, mert már nem él, másrészről azért, mert egyszerűen elmúlt irántam érzett korábbi állítólagos szeretete. Akik valaha a barátaiknak nevezetek, azokkal is ugyanez a helyzet.

Az én életem valahogy rendhagyó módon alakult. Amíg szerettem valakit és szolgáltam „szerettem” érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond mindig ott kezdődött, amikor rám untak, vagy legalábbis az én érdekeimről lett volna szó. Ekkor valahogy nem találtam társakra, nem volt kinek panaszkodnom, segítséget senkitől nem kaptam. Így jobb híján magamnak panaszkodhattam, ha volt hozzá kedvem, de az is unalmas egy idő után. Mindenesetre időről-időre felfedeztem, hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek nem is olyan nagy veszteségek, illetve, hogy a veszteségeket meg lehet élni, sőt ehhez még különösebb segítségre sincs szükségem, mi több, valójában nincsenek is veszteségek. Mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak, és mit nem. Viszont, ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat és nyavalygásaimat, ahogy most ti egymásét, akkor ezek meglátására sosem váltam volna képessé, ugyanis nem lett volna rá időm a sok felesleges fecsegéstől. A csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.

Így lettem én mester, ti pedig így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok, mint tíz éve is. Ti folyton csak a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok elfoglalva, erre kondicionáljátok magatokat. Mindig csak panaszkodtok, mert ez kényelmes, és jólesik nektek. Ugyanis sosem mertétek meglépni azt, hogy ne rejtőzzetek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok, szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte megmérettetés. A veszteségekről meg ennyit: Most mire számítotok? Csodára, hogy egyszer valamit mégsem veszítetek el? Még a saját életeteket is elveszítitek, még az sem kivétel. Más miért lenne az? A veszteségeket nem lehet elkerülni, ha már hajlamosak vagytok valamit veszteségként megélni, viszont a belső bizonyosságot meg lehet szerezni, hogy nincsenek veszteségek, mert ez nem puszta illúzió. Sosem volt semmi sem a tiétek, így elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így elveszíteni sem tudjátok.