Megesik még, hogy a lét szerelmes lesz, s nekiered,
magányos bolygóján többé meredve nem ácsorog,
az ember sem hallgat tovább furcsa jövendölésre,
ha Isten szemében a fehér világ-fény felragyog.
És Istenné nő minden, mi kedvesébe feledkezik,
elszalad a kettősség, az életkapun bekopog,
fehér pusztából havas táj lesz, s az Andokból préri,
míg öleli társa lelkét, mind, mi egymásba forog.
Rányitja szívét a szellemre a megszeppent, ősz tér,
táncra kél a fény minden alakon, teste mosolyog,
táltost hív az égközépre, légi útra a Tejút,
míg leszökik lassan, ami fent van, s boldog, ha zokog.
Ártatlanság, béke bújik a Hold és Nap szemébe,
s olvas az ember az ég lelkében, lénye túlcsorog,
ha felnéz s énje csúcsáról látja égi kedvesét,
ki szívébe olvadva nászuk dús teljében ragyog.
***
Megesik még, hogy a világ színei összegyűlnek
és színéből a sok tarka önként enged, s lesz fehér,
tiszta égtengerben átmosott, mely pályájáról letér,
ha a menny és a bolygók olykor szerelembe esnek.
Király! Mert a királyság bennünk van. :)
VálaszTörlés(dongó)